Két hete, mikor otthon voltam Világoson, kezdtem valamit furcsának találni. Tudni kell, a két legközelebbi szomszéd, az utcánkban épp 10-10 háznyira van. A helyi lakosok. (helyi hülye vagy?az…) A köztes telken nyaralók. Nyár elején mozgolódás. Nyáron tömegek. Ez volt az a hétvége, mikor mindenhol fűnyíró duruzsol (a nagyobb, motoros fajta, az viszi a nagy füvet), mert eddig le sem tolták a képüket, kertet rendbe rakni. Mindenki lejött (így mondják, így mondjuk, mert „lejjebb” van mindenhez képest.). Mindenki itt van, bár még nem mindenki fürdőruhában.
A mostani hétvégén pedig bizonyossá vált számomra: itt a nyár.
Világos legnagyobb része a lösz falon helyezkedik el, három utcából áll, plusz egy alsó-parti útból. Az alsó-parton egy világosi lakos él, a többi terület üdülő, pénzes bácsik, nénik vízparti nyaralója, és két strand.
Kb. két éve adta el a falu azt a kisboltot, ami a házunk mögötti utcában székelt. Azóta nyaraló lett. Pedig, amíg nyitva volt, üzemelt, előbb vettem észre, itt a nyár.

Reggel kutyaugatásra keltem, autókerék súrlódására, a parkolónak kikiáltott sóderos placcon. A nyaralósok boltba mennek. A kutyák a helyieket már nem ugatják. Ismerős.
Kint iszonyat meleg van, fülledt, nyomasztó. Édesanyám munkába siet. Vegyél kenyeret a boltban. Este jövök. Nem vagyok túl éber. Át baggyogok az Ábécébe. A nyaralós pörög a polcok közt. Nem tudja igazán mire van szüksége, amit tud, annak a helyét nem találja. Lökdösik egymást. Céltudatosan leemelem a kenyeret, veszek még egy csokit, hátha ad egy kis energiát. Csókolom Erzsi néni, hogy tetszik lenni? Sok a munka. Azt látom, lejött egyszerre mind. Le ám! Más nem lesz? Nem, köszönöm. Szép napot. Neked is.
Újabb család tömi be magát a pici üzletbe. Kosarat már nem találnak.
Reggelit készítek. Beülök a tévé elé. Délelőtti matiné (sose fogom megtudni, miért matiné a matiné), nyáron minden nap. 11 óra tájban kifekszem olvasni az árnyékba. Csend van. Az a fajta csend, ami a világ vége előtt telepedhet a Földre. A fülledt meleg csinálja. De leginkább a lelkemből tör elő. Mindig utáltam a nyarakat. Vége az iskolának, és a barátaim kitudja miért, ki tudja hogyan, szinte eltűnnek a faluból. Olvasok az árnyékban. Csak a könyv és én, meg a csoki.
A nyaralósok eddigre már a strandon izzadnak, illetve a Balatonba. Délután 5-ig, 6-ig újra kihal a falu. Ilyenkor olyan sétálni az utcán, mint téli estéken. Mégis más, mert tudod, hogy az alsó-parton tombol az élet. Én mégis az üres utcán sétálok az iskolába. Onnan viszem haza az ebédet. Rendeljük. Most megint minden udvar üres. A felfújható medencék, grillsütők, tegnapról kint hagyott, száradó törölközők, napernyők azért árulkodnak. Délután átjön a legrégebbi barátom. Ő mindig itt van. Lejössz strandra? Csattog a papucsunk az olvadó aszfalton. Szeretem gombóccá gyúrni a tenyeremben. Leérünk a szerpentinen. Mellbe csap a nyár. A fagyizó előtt végtelen sor. A matracos matracot árul. A főt kukorica teteje csillog a sótól. Az anyuka törölgeti a kisfiú szájáról a csokit (de szar). A hekkes izzad. A strandos bácsi köszön, és beenged minket ingyen, mert Világosiak vagyunk. Olaj szag jön a lángosos felől. Tarka törölközők takarják a talajt. Néhol napernyő. Megszámlálhatatlan strandlabda, matrac, vízipisztoly, hűtőtáska, naptej (És hallgassanak rám: használjanak fényvédőkrémet, by: K.V. Junior). A víz hugymeleg. Mégis fröcskölni nem ér (fröcskölni sosem ér).Mi fröcsköljük egymást. Lebukunk, felbukkanunk. Iszap a kézben. Addig megyünk a bolyán túlra, míg szinte fuldoklunk. Vicces. Merész. Kiáztunk, mint a vízihulla. Csak ilyen kiázott kézzel lehet megfogni az olajos, sajtos, tejfölös lángost. Mindenkinek Balaton, és naptej illata van. Beleéget a szaglómirigyeimbe. Megnyugtat.
Hazamegyünk. Hétköznapian játszunk Fifásat a számítógépen. Megszokott.
A nyaralós vidámkodik a strandról jövet. Sok új benyomás érte. Víz, természet, mellek.
Anya hazaér. Locsold meg a virágokat, légy szíves. Fordulok vagy 20at. Míg a kerti csapnál engedem a vizet hallgatom a nyári este zajait, és csapkodom a combomon, nyakamon a szúnyogokat. Valahol zene szól, valahol nevetnek, valahol gyerekek kergetik egymást, valaki sétál a magaspartra megnézni a napnyugta utolsó sugarát (azt mondja a fáma, ha látod, és kívánsz, teljesül…azt hiszem túl sokszor kívántam rosszat). A szomszédban nevetnek valami viccen. Grilleznek. A falu egyik fele grillez, a másik szalonnát süt. Terjeng az illata. Mi elalszunk, a nyaralós még vígad.

Bocs a kitérőért. A lényeg, a mostani hétvégén is éreztem a világvége-csendet.
Most pedig azon tűnődöm, mikor volt tavasz. Azt hiszem 3 hétig éreztem, mert virágzott. Aztán elszállt. Még én is fújtam. Most meg itt a nyár. Örüljél, hülye! Szabadság, bulik, strandolás, fesztiválok, anyádfasza! Ok… akkor örülünk! Mégha (ilyet se szabad) hiányzik is valami.
A téli hótakaró... vagy más
Különben fasza ”balatoni gyereknek” lenni.

Feltöltöttem egy mesét. Nem én írtam, a Világosi Hírmondóban (havonta megjelenő kis újság) találtam. Kicsit bugyuta, logikátlan, mégis aranyos. Olvassátok: ITT

Kerestem jútyúbon azt a dalt, amiben egy kislány arról énekel, hogy Végre itt a nyár, és meleg az idő.... Nem találtam. Itt van helyette Halász Judit, egyik számomra kedves nótája.