"Skizofrénia. A szó hangzása és megjelenése már hosszú évek óta lenyűgözött. Úgy hangzott, úgy festett, mintha egy emberi lény viharzó szappanpelyhek közé tüsszentene..."

"Uram, ha az Isten egyszer angyalt enged látnom, a szárnya láttán esik le az állam, az arca nem lesz új..."

A busz tömve emberekkel. Az ülések közti folysón még ugyan nem állnak, de tele van.
Mégsem!
A hátuljában találok két szabad ülést. Elhelyezkedem. Örülök, hogy elértem.
Már majdnem kiértünk a városból, mikor az egyik zebránál ismerős arcot látok, a zöld fényjelzést várja. A buszom is erre vár. Arra gondolok, mennyi minden irányítja, szabályozza, akadályozza életünk.
Még az egyetemről ismerem az alakot, aki szürke tekintettel szugerálja a fényeket. Szemeimmel próbálok jelezni neki. Megérzi, hogy valaki figyeli. Rám néz. Arcába rögtön élet költozik. Mosolyra görbül a szája, integet. Közös emlékeink, mind felszínre törnek. Ő is ezekre gondol, tudom. Látom az arcán. Híd épül köztünk pár percre. Buszom nekilódul. Integetek, majd ujjaim a győzelem jelét formázzák: