Az autóban a Wunderbaum fahéjjas illatához most tenger, és naptej illata vegyül. A hajam kócos, így száradt meg, és ragasztotta össze a víz. Fülledt meleg van. Kilenc ember egy ekkora térben alig jut levegőhöz. Vidáman hátra fordulok, megpróbálom túlkiabálni a zenét.
- Szerintem nyissátok ki az ajtót, talán jön be egy kis levegő.
A Tartós béke refrénén át is hallom a tolóajtó jellegzetes hangját. Arcomat végig simítja a szellő. Már három órája is van, hogy haza indultunk a strandról. Tömött kocsisor elöttünk, és mögöttünk. Néha egy-egy duda hangja hasít bele tomboló jókedvünkbe. A mögöttünk álló kocsi gazdája nyomogatja, mikor mi nem vesszük észre, ha megindul a sor. Ilyenkor észbe kapok, beindítom a motort, és előrébb hajtok pár métert. A sofőr mögöttünk megnyugszik. Lehet, hogy a helyünket irigyelte. Nem ítélem el a nyugtalan sofőrt, minden autós így viselkedik. Biztosan nem vették észre azt az ötéves forma kisfiút, aki nemrég a szembejövő sávban elhaladó autóból integetett. Mi dudáltunk is neki, miközben majd kiestünk az ablakon, annyira ingattuk a kezünket. Szereztünk neki egy boldog percet. Végre valaki észrevette mennyire unatkozik. Persze az előttünk álló azt hitte neki dudálok. Az ablakon kihajolva erősen gesztikulált. Dobtam felé egy mosolyt, és bocsánatkérően felemeltem a kezem. A mellettünk lévő, szintén tömött sávban álló autóban, a tetovált, nagydarab vezető úr morcosan dobol a kormányon. Valószínüleg a barátnője a hölgy, aki az anyósülésen nézegeti a sminkjét a kistükrében. Lába a műszerfalon. Az úr felé fordul most, majdnem megüti. A hölgy hozzávágja a tükröt. Igen, a barátnője.
A tarkómat eltalálja egy eltévedt vízsugár.
- Na ne hagyd abba, ne sajnáld a muníciót.
Már folyik a víz a fejemről, mikor Frank vizipisztolyából kifogy a víz. Hátrafordulok, mind a nyolcan csurom vizesek. Nevetnek.
Lassan elérjük a parton azt a részt, ahol az út közvetlenül a víz mellett fut. A nap már készül lebukni. Halkítok a zenén, már annak az izlandi együttesnek a nótája szól. Elhalkulunk mindannyian. Nézzük a naplementét.
Újra egy dudálás szakítja félbe a tökéletes pillanatot. Ekkor veszem észre, hogy szinte elfogytak a kocsik előttünk.
- Na szörföztök? - nézek a többiekre.
- Na ná! - jön a válasz, kánonban.
A türelmetlen autós nagy szemekkel nézi a jelenetet. Nyolc ember ugrál ki egymás után a VolksWagen kisbuszból, egymást segítve másznak fel a tetőcsomagtartóra. Mikor megkapom fenntről a jelet, beindítom a motort, a zenelejátszót átállítom egy olyan számra, aminek a refrénében többször is felhangzik a szivárvány szó, és hazaindulunk. Hangos a zene. A sikítások, nevetés azonban még hangosabb a tető felöl.
Mikor beérünk a városba, akkor tűnik fel a szokatlan csend. Lecsavarom a hangerőt. Nem hallok semmit. Leállítom a motort, kinyitom az ajtót. Két lépést hátrálok a kisbusztól. Nincsenek sehol. Eltűntek. Mikor hagytam el őket? Mikor hagytak el? Felhúzom magam, hátha csak lekusshadtak, és meg akarnak ijeszteni. De nincsenek ott. Viszont találok valami furcsát. Nem tudom hogy került a tetőre, de ott fekszik egy szivárvány vége. Kinyújtom a karom, megérintem. Beleborzongok, és ezzel egy időben felhőtlen boldogság járja át minden porcikám. A szivárvány darabka el kezd nyúlni. Egyre nagyobb, egyre rikítóbbak a színei. Eléri az eget. A boldogság átvált nyugalomba. Tudom, hogy itt vannak. Kacagok.
A Tartós béke refrénén át is hallom a tolóajtó jellegzetes hangját. Arcomat végig simítja a szellő. Már három órája is van, hogy haza indultunk a strandról. Tömött kocsisor elöttünk, és mögöttünk. Néha egy-egy duda hangja hasít bele tomboló jókedvünkbe. A mögöttünk álló kocsi gazdája nyomogatja, mikor mi nem vesszük észre, ha megindul a sor. Ilyenkor észbe kapok, beindítom a motort, és előrébb hajtok pár métert. A sofőr mögöttünk megnyugszik. Lehet, hogy a helyünket irigyelte. Nem ítélem el a nyugtalan sofőrt, minden autós így viselkedik. Biztosan nem vették észre azt az ötéves forma kisfiút, aki nemrég a szembejövő sávban elhaladó autóból integetett. Mi dudáltunk is neki, miközben majd kiestünk az ablakon, annyira ingattuk a kezünket. Szereztünk neki egy boldog percet. Végre valaki észrevette mennyire unatkozik. Persze az előttünk álló azt hitte neki dudálok. Az ablakon kihajolva erősen gesztikulált. Dobtam felé egy mosolyt, és bocsánatkérően felemeltem a kezem. A mellettünk lévő, szintén tömött sávban álló autóban, a tetovált, nagydarab vezető úr morcosan dobol a kormányon. Valószínüleg a barátnője a hölgy, aki az anyósülésen nézegeti a sminkjét a kistükrében. Lába a műszerfalon. Az úr felé fordul most, majdnem megüti. A hölgy hozzávágja a tükröt. Igen, a barátnője.
A tarkómat eltalálja egy eltévedt vízsugár.
- Na ne hagyd abba, ne sajnáld a muníciót.
Már folyik a víz a fejemről, mikor Frank vizipisztolyából kifogy a víz. Hátrafordulok, mind a nyolcan csurom vizesek. Nevetnek.
Lassan elérjük a parton azt a részt, ahol az út közvetlenül a víz mellett fut. A nap már készül lebukni. Halkítok a zenén, már annak az izlandi együttesnek a nótája szól. Elhalkulunk mindannyian. Nézzük a naplementét.
Újra egy dudálás szakítja félbe a tökéletes pillanatot. Ekkor veszem észre, hogy szinte elfogytak a kocsik előttünk.
- Na szörföztök? - nézek a többiekre.
- Na ná! - jön a válasz, kánonban.
A türelmetlen autós nagy szemekkel nézi a jelenetet. Nyolc ember ugrál ki egymás után a VolksWagen kisbuszból, egymást segítve másznak fel a tetőcsomagtartóra. Mikor megkapom fenntről a jelet, beindítom a motort, a zenelejátszót átállítom egy olyan számra, aminek a refrénében többször is felhangzik a szivárvány szó, és hazaindulunk. Hangos a zene. A sikítások, nevetés azonban még hangosabb a tető felöl.
Mikor beérünk a városba, akkor tűnik fel a szokatlan csend. Lecsavarom a hangerőt. Nem hallok semmit. Leállítom a motort, kinyitom az ajtót. Két lépést hátrálok a kisbusztól. Nincsenek sehol. Eltűntek. Mikor hagytam el őket? Mikor hagytak el? Felhúzom magam, hátha csak lekusshadtak, és meg akarnak ijeszteni. De nincsenek ott. Viszont találok valami furcsát. Nem tudom hogy került a tetőre, de ott fekszik egy szivárvány vége. Kinyújtom a karom, megérintem. Beleborzongok, és ezzel egy időben felhőtlen boldogság járja át minden porcikám. A szivárvány darabka el kezd nyúlni. Egyre nagyobb, egyre rikítóbbak a színei. Eléri az eget. A boldogság átvált nyugalomba. Tudom, hogy itt vannak. Kacagok.
2 megjegyzés:
-Pistukám:)
ejejj:)
Megjegyzés küldése