Kicsit olyan, mintha külföldön lennék. Na nem mindig! Olyankor, mint például ma. Egyedül sétáltam a munkahelyről a Tescoba. (pff... boltból boltba) direkt nem busszal. Figyeltem az embereket az utcán, követtem tekintetemmel a buszt (láttam egy lányt, aki lehajtott fejjel ült), belestem az udvarokba (az egyikbe majdnem be is kiáltottam. Két éves forma kislány botorkál föl a teraszlépcsőn a háromkerekűért "Uristen! Mi lesz, ha megindul vele a lépcső felé?" Anyuka a szomszédokkal beszélget, hátra-hátra pillant, keresi gyermekét. De a teraszhoz nem láthat el. Majdnem odakiabáltam. "Le fog jönni a lépcsőn!". Aztán előkerült a lányka, tricikli nélkül. Mosolygott. Megnyugodtam.) A hipermarketben előjöttek a régi vásárlási emlékek.
Fizetéskor átvertem a pénztárost. Egy vonalkód nélküli árút (350 HUF volt az ára) 100 forintért ütött be nekem. (Kíváncsi voltam sikerül e olcsóbban megvennem. Kezdek kereskedős lenni?)
Hazafelé a parkolóban láttam négy cirka 16 éves korú fiút. Oda tartottak, ahonnan jöttem. "Persze, a múltkor is én meg a Gyuszi maradtunk egyben a végén, aztán nekünk maradt a pálinka, faszomat!!". Még meg tudom számolni a hónapokat, mikor így mentem én is oda. Nem szégyellem csakazér'sem.
Figyelem a házakat. Szeretem a barátságos házakat. Szeretnék költözni. Tudom ez rossz. Sose érem be azzal, amim van?Már majdnem itthon, itt lenn a játszótér mellett van ez a sárga épület. Tudjátok, amin a Jonny fél segge fönn maradt. Hogyne tudnátok.
Na az az épület néha nagyon elvarázsol. Szerintem sokkal, de sokkal lassabban mentem, mikor elötte mentem ma el. Arra gondoltam, mit kezdenék vele, ha az enyém lenne. Lehet, hogy nyitnék egy boltot. De az lenne az igazi, ha lakást csinálhatnék belőle. Galériásat. Kíváncsi vagyok, az emberek miket beszélnének róla, ha lakás lenne. A panelrengeteg kellős közepén egy sárga lakás. Hatalmas ablakai vannak.
